Miért van az, hogy engem még soha az életben egyetlen közvélemény kutató se kérdezett meg semmiről? Miért nem tudok egyszer én is belekerülni a közvéleménybe? Ha beajánlana valaki egy véletlenül kiválasztott ezer fős országos mintába, isten bizony nem lennék hálátlan! No, nem Nokiás dobozra gondoltam, hanem csak gyufásra.
Addig is elmondom azért, hogy mit csinálnék, ha most vasárnap lennének a választások. Hát először is, jó korán felkelnék, mint minden nap. Frissen kicsattognék a fürdőszobába. Egy kicsit gondosabban készülnék, mint az átlagos hétköznapokon, de semmi különös. Talán eltűnődnék egy pillanatig a bajszom trimmelésén. Képtelen vagyok elérni ugyanis, hogy pontosan egyforma legyen mind a két oldalon. A legrosszabb, amit tehetek, hogy elkezdem nyesegetni. Csak tovább rontom a helyzetet. Ez fehéren-feketén be van bizonyítva.
Ha most vasárnap lennének a választások, akkor hagynám lógni a bajszomat úgy, ahogy van, viszont alaposan bereggeliznék. Nagy valószínűséggel szalonnás tojásrántottát csinálnék. Ahhoz tartom magam, hogy reggelizz mint egy király, ebédelj, mint egy császár, és vacsorázz, mint egy vadállat! Ezen nem változtatna az sem, ha most vasárnap lennének a választások. Sőt.
Ha választások lennének most vasárnap, akkor egy sor nehéz döntés várna rám. Először is: mit vegyek fel? Kilesnék az ablakon. Alant már laza csoportokban húznának a korai választók a négy saroknyira lévő iskola irányába. Alkalmazkodva a tömegízléshez, a nem túl elegáns, és a nem túl szakadt közé kellene belőnöm az öltözetemet. A nadrágon nem sokat tökölnék, mert két jó nadrágom van, az egyik mindig tisztul éppen. A felső már bonyolultabb. Zakó vagy bőrdzseki, az itt a kérdés!
Ha most vasárnap lennének a választások, akkor a zakó mellett döntenék, amit később persze megbánnék, amikor utcára lépve megcsapna a hűvös reggeli áprilisi szellő. De emiatt már nem fordulnék vissza, hanem ruganyos léptekkel elindulnék a szavazóhelyiség irányába.
A szőke nő ilyentájt szokta errefelé sétáltatni a kutyáját. A nő abszolút rendben van, a kutya pedig nagy, fehér és loboncos. Komondor lehet vagy valamilyen keverék, de az száz százalék, hogy kutya. Egyszer elszabadult, és agresszíven beszagolt a lábam közé. Majd összefostam magam ijedtemben. A nő meg rákiabált: Fúúúúj! Ide gyere!
Ez a négy-öt ú a fúj közepén eléggé szíven ütött. Erős prekoncepciót sejtek mögötte.
Akkor persze köpni, nyelni nem tudtam, azóta viszont számos szellemes riposztot dolgoztam ki hasonló incidensek esetére. Össze is futottunk egy párszor, de a kutya a legminimálisabb érdeklődést sem mutatta irántam.
A szőke nő persze sehol. Ha most vasárnap lennének a választások, úgy döntenék, hogy tulajdonképpen nem kell rohannom, időm mint a tenger. Bandukolnék a friss tavaszban az iskola felé, és csodálkoznék, hogy a hosszú kemény tél milyen mély nyomokat hagyott a városon. A parkokban még ott a tavalyi avar, meg a tél összes szemete, a fák mintha tűnődnének, hogy érdemes-e az idén is kirügyezni vagy hagyják a fenébe az egészet.
Közben egyre sűrűsödnének a szembejövők, akik már letudták a voksolást. Ha most vasárnap lennének a választások, ez a körülmény nyilvánvalóan elterelné a figyelmemet a szőke nőről és a környezeti problémákról. Azzal lennék inkább elfoglalva, hogy el ne mulasszak köszönni az esetleges ismerősöknek. Nagy hibám, hogy rossz az arcmemóriám. A házba például az utóbbi egy-két évben sok új lakó költözött, komoly gond menetből azonosítani őket. Ezért mindig a szembejövők szemét figyelem. Ha felvillan bennük a felismerés, akkor köszönök, ha nem, nem. Ez általában működik, de nagyon ott kell lenni.
Ha most vasárnap lennének a választások, akkor Zamescsik nénivel egészen biztosan összefutnék teljesen függetlenül attól, hogy milyen irányban indultam el. Választások ide, választások oda, Zamescsik nénivel nem lehet nem összetalálkozni. És ilyenkor nincs mese, meg kell állni beszélgetni. Nyolcvanöt éves és emlékszik mindenre. Pólyás korom óta ismer, történeteiből eléggé vásott kölyökként bontakozom ki magam előtt. Visszamenőleg egy kicsit büszke is vagyok erre. Még akkor is, ha Zamescsik néni bizonyítottan nem mindenre emlékszik egészen pontosan. Állítja például, hogy én rúgtam be labdával a kisszobájuk ablakát. Pedig Bodnár Imi rúgta be, ez holtbiztos. Én elszaladtam a jobbszélen, az alapvonalról beadtam a labdát, ez a marha még akár le is kezelhette volna, ehelyett spiccel belebikázott. Az ablaknak annyi.
Zamescsik néni mostanában mindenáron újra meg akar nősíteni. Az a határozott véleménye ugyanis, hogy a férfiak nők nélkül képtelenek rendeltetésszerűen üzemelni. A múltkor odáig ment, hogy felhozta a Molnár mentős esetét. Molnárék hetente átlagosan kétszer verekedtek össze. Ilyenkor zengett a ház. Egy nap aztán az asszony összecsomagolt és elköltözött. Onnantól kezdve a mentős csak árnyéka volt önmagának. Jobban mondva kísértete. Nem is vettük észre, hogy mikor tűnt el. Tóth Gabival bukkantunk rá, amikor a padláson partizánost játszottunk. Egy gerendára kötötte fel magát. Már tíz napja halott volt. Rettenetes látványt nyújtott, és nagyon bűzlött. Rémálmomban se jön elő, mert mire előjönne, már rég felijedtem.
Zamescsik nénitől általában tíz percnyi beszélgetés után szoktam szabadulni. De ha most vasárnap lennének a választások, akár még dupla ennyi időt is szívesen elcsevegnék vele, hátha közben mégis csak felbukkanna a szőke a kutyájával.
Aztán bandukolnék tovább, süttetném az arcomat az egyre jobban belemelegedő Nappal. Egyszer persze csak odaérnék az iskolához. Megállnék az utca túloldalán. Rágyújtanék. Figyelném a ki, és beözönlő embereket. És töprengenék. Mi a fenének jöttem én ide?
